2014. október 14., kedd

Lancsák Zsófia: A végesség végtelensége

                                                                                  „Kányákkal álmodtam.
Arcon csókolt a betejesedés,
mi csípőjén ringó aranyláncát
csörgeti felém,
mégsem félek tőle:
tudom, a lánc csak elfoszló anyag,
mely sosem lesz őre szeretetemnek.
Ez a végesség végtelensége.
A széttört üveg-idő,
min átemel a lélek.”

ELSŐ JELENET


A nap nyugodni tér lassan, de Arianna még mindig a játszótéren van, behuppanva egy hintába, lengedezik, elmélkedik addigi életén.

Arianna:          Leszalad lassan az ég redőnye,
hemoglobin köntöst öltött a Nap.
Hiába már: mának immár vége,
Sorjázva múlik horizont alatt.

Óh, megértem ezt is magányomban,
csak színörvény szippant be igazán;
hogy létem hasznos lehessen,
nyomot hagyjon az idő viaszán.

Így ez élet, de mit tesz a lélek?
Ki messziföldről ideemanált,
zúg rejtekből, fény erdőből, mint egy
zöld lepke idelebbent, ideszállt.

Csak én ülök itt és lengedezek,
pudingsugár ringat engem lágyan,
míg múltam nézem, és jövőm látom,
kékárnyú idő a puha ágyam.

De nicsak szép bogarak reppennek,
nyomukban a légnek hatalmas réme:
a játszótér, sőt az egész város
hű polgára, büszke denevére.

„Széllyel jár” és szelet tép fekete
kabátja, csak úgy sikolt a légben.
Oly szabad, oly víg (szinte irigylem),
hogy megleli a helyét e térben.

Viharos szélvészt visz kicsiny hátán,
s minden muslincát belekényszerít.
Hoppá, majdnem… Hopp megvan a zsákmány!
Óvatlan szeszélyében lenyeli.

Versemet is róla írom néha,
mikor a nagy ihlet-köde átjár:
zafír csillag hull le a fejemben,
mely sírkövembe mélyedve vár már.
Repül a győztes állat, és neki csapódik egy villanyoszlopnak

Zajos csattanás, posszanás, mi lehet?
Jajj, kedves kisszívem! Mi lelt téged?
Itt fekszel vérben, te drága jószág!
Agyad folyik; már Isten él véled.

Földet szór rá, mintha eltemetné

Így az állat, ha győztét behajtja.
Talán önként, s örömmel megtette;
győzelme füröszti meg szegénykét
dicsében. De célját biz’ elérte!

Istenem, könyörülj te rajta most!
Légy vele, emeld magadhoz testét…
Fémes vére a Nap sziluettje,
Mi bordóra mázolja az estét.

Sötét van. Kinyílt a Göncöl rúdja,
megmar fényes Vénusz sava.
Megállítom lebegésem. Így ni!
Az én Édesanyám vár már haza…

Elindul haza.

Anya:                          Hol voltál kislányom? Már tíz óra!
Hazaért már anyád is a gyárból;
izzadtan s koszosan jövök mindig,
és így is megyek el evilágból.

Arianna:          Elvoltam, sétáltam, gyönyörködtem,
                        az alkonyban önszívemre leltem,
                        hintáztam is, közben elmélkedtem,
                        Mígnem elringott a Nap felettem.
                       
Anya:              Jó neked, te fiatal vagy. Én már
                        régen megettem kenyerem javát.
                        S mi lettem én? Munkásasszony. Özvegy.
                        Látod, semmire nem jó az anyád.

                        Sokat szerettem, semmit nem kaptam.         
                        Fáradt vagyok már, sírban a helyem:
                        apáddal lenni, s az én apámmal,
                        óh, bizony, csak ez a vágyam nekem!

                        A fiam is itt hagyott, messze van,
hol tanul. Nem is törődik velem.
Mindenki egyedül hagy meghalnom
is majd, szép kis családom van nekem!

Arianna:          Tudom, mit érezhetsz, hisz az öröm
                        s a bánat a szívnek megosztva jó.
                        De lelked a te busás értéked,
                        Ebben él az emberi való.
                       
                        Sorsod fejthetetlen, de értelmes;
                        Ne becsüld le Istent, s a Moirákat!
                        Könyvünk olvassák, húzzák szálaink:
                        Ekképpen öntözik a csodánkat.

                        Mondd, mégis: létezik-e véletlen?
                        Minden, ami él, célját hordozza.
                        De örök anamnézis feszíti,
                        míg a szív rácsait eloldozza.

                        Szív... Bizony van nekem fura szívem!
                        A semmit szeretve úgy szeretem,
                        hogy mikor adott égi szerelem,
                        mint vak, úgy látom, s tovább keresem.

Arianna:          Szép lesz majd az én kertem is, ha jő
tavasz, mi bebalzsamozza fénnyel.
Eső hull alá, mi beszivárog,
s szirmait ékesíti nedvével.
                       
                        Kinyílik majd nekem gyönyörű
                        hóvirágom; mézes éden maga!
kinek fényes ajka, türkiz szeme
örök kozmoszunkat beragyogja.

Te meg anyám, ne sírj már soká,
Meglátod, eljön majd az időnk!
Csak általunk, hontalanok által
épül majd méltó, emberi jövőnk.

Anya:              Ebben már nem hiszek. Bennem eltört
a csoda. Lejárt időm megráncol:
valaha szép voltam, de csúf lettem,
smirgli bőröm árnyéka leláncol…

Arianna:          Ne búsulj már, hagyd ezt holnapra;
késő van. Asszem én is lefekszem.
Megálmodom jövőm sziluettjét,
ahol ott áll majd szőke kedvesem…

Elmennek aludni. Reggel aztán ki-ki a dolgára: Anya a gyárba vágtat, Arianna az iskolába megy, ahol várják a fenséges tudományok. Például a magyar.

Arianna:          Dante Poklára! Ha én ránézek,
rengeteg senyvedőt szinte látom.
Arra gondolok most mily sok bűnöm
van nekem… Óh, hát én is így járok???

Fulladok bele bűzbe, vagy tán
csak testtelenül fájok és fájok?
Nem. Inkább meghalok most önkezem
által, és a kegyelemre várok!...

…de jaj, hát, az is bűn! Ez nem igaz!
Vagyis… hát gyilkosság, szó ami szó.
Ám mit tegyen a szerencsétlen,
kinek létét biz’ elhagyta a jó?
           
Vége az órának, hamarosan kezdődik a másik. Arianna úgy tűnik, nyugodtan ül a padjában, s beszélget barátnőivel, s közben kellemesen megeszi ízletes tízóraiját.

Arianna:          Lányok, lányok! Képzeljétek csak el:
egy féreglyuk milyen lehet vajon?
Véletlen xamaour szüli vázát?
Vagy mesteri struktúrája vagyon?

No menjetek csak a büfébe, én
itt maradok e kókadt fapadon,
de jár-kel biz’ nyughatatlan agyam,
mint a kvarkok, pezseg oly szabadon.

Harap egyet a finom pudingos párnába. Épp sepregeti a száján maradt porcukor havát, mikor meghall egy nagyon különös hangot…

Arianna:          Mi-e hang? Mintha törpecsengettyűk
csilingelnének a víz mélyében.
Mintha percek kettes számrendszerben
szikráznának Istennek fényében…

De honnan jön ez? No majd én mindjárt
utánanézek eredetének.
Nem hallotta fülem soha hangját
vágydallam modern szerkezetének.

Feláll és követi a hangot annak erősödése szerint. Végül kiér az udvarra, ahol a trafóházból jön e furcsa nóta. Belép, és rátalál egy időkapura, mely óhatatlanul beszippantja erős gravitációs mezője bűvkörébe. Egy barlangban ébred fel…



MÁSODIK JELENET


Arianna:          Felrobbant az anyag; tér és idő
egymásba csavarodott, s e csúzdán
csúsztam átfonódott elemeim
által elektromágnesként húzván.

Íme, egy barlang. De hol van eleje?
Mint vaksi vakond, úgy érzem magam.
Amott fényes a kő. Arra kéne
mennem, itt nagyon visszhangzik szavam.

Arianna kiér szerencsésen, s egy finom homokú tengerpartot lát; lenn nők ülnek s beszélgetnek nagy csoportban. Arianna félve oson a sziklán, nehogy észrevegyék, de megtörténik ez is. Odasiet hozzá Agáta, Nerina, és Oxána…

 Agáta:                        Üdv, Vándor, bájos arcú idegen,
                        Honnan jöttél s hova tartasz éppen?
                        Zeuszra, kérdezz bártan, és fogadd
a segítségünk ajándékképpen.                

Nerina:            Furcsa kelmét hordasz, meg kell hagyni,
ehhez hasonlatost nem is láttam!
Mi ez a pánt itt? miért van ruhád
két darabban? miben van a lábad?         

Oxána:                        Nerina, ne rohand le e leányt;
                        mondd márványszeműm: ki vagy te s honnan?
                        Mi a babérhölgyek vagyunk, igaz
                        verselők, kik mindent lázba hoznak.

Arianna:          Arianna vagyok, s a dombságban
                        születtem. Most hol vagyok, nem tudom.
                        Egyszer csak e barlangba kerültem
de hogy hogyan? Hát, erre vitt útom.

Mi ez a hely? Mediterráneum?
Ti meg élő vázaképek vagytok!
Csak nem tán görögföld szülöttei,
kik nékünk oly sok tudományt adtok?


Oxána:                        Furcsán beszélsz, de a lényeg te vagy,
drága kedvesem, gyere hát velünk,
lesz kedvedre való étel ital, ha
az úrnőnkhöz sietve elviszünk.
                                                                           
Az igen kellemes hölgyekkel elmegy, a város központjába, az Orfeusz palotába, ahol Eudoxia úrnő lakomát tart éppen. Ariannát nagyon szívesen, ugyanakkor meglepetten fogadják…

Eudoxia:         Nos, ifjúhölgy, furcsa ugyan ruhád,
                        különös khitónod alatt e pánt,
                        ugyan mi célt szolgál... ah, hiszen ez
                        eltakarja kebled… ugyan mit árt?

Arianna:          Csodás és tartósan feszes marad,
                        ezért hívják, méltán melltartónak.
                        különös a ruhám? gunyám alatt
                        van az, mit tarthatsz rossznak vagy jónak…

Eudoxia:         No, de mindegy is, miben vagy, ami
fontos, mi kattog a melltartód alatt…
Kérlek egyél velünk szép sült bárányt,
nálunk jut neked is finom falat.

Étellel kínálják, eszik is bátran, s fiatal lányok veszik körül. Beszélgetnek, miközben egy spontán verselés veszi kezdetét

Tália:               Mézből virág fakad, virágból méz.
Szaggat a vágyam szép szerelemért.
Te, pici leány, ölembe csüccsenj
egyszer, és könyörögj kegyelemért.

Szidónia:         Jajong, sír e világ, füveink is
megsárgulnak, s a dús vetemények
végüket csengetik. Elhull részünk,
elhervadnak mind a költemények.

Oxána:                        Csendül zene furfangos dallama
lantozik épp angyaloknak kara.
Az egyik a babám; nem jön ő velem…
Hószín virágok kísérnek haza.

Benne az ő lelke, kiváltképpen
díszeleg, mint rubint-gyémánt sugár.
Kedves Izidóra, hidd meg, veled
találkozom én a halál után.

Arianna:          Ó, de szép beszédek ezek, ilyet
rég hallottam. De tudok én jobbat!
Oly dalom szavalom, mely mint villám
a tölgyet, hatalmas lángra lobbant:               
„Törött álomból kikaparták magukat
Idegük sírva víjjott egész éjszakát.
Akkor hallották utoljára szavukat,
S elindultak inhalálni a fémszagát.

Mentek, bekanyarogtak; húzta lánc őket,
Mit az arc nélküli anyag zsarolt rájuk.
Hol elemésztik férfiakat és nőket,
S hulláiknak igen alacsony az áruk.

Csavar, tömítés, rugó - kézről kézre jár
Az állott homály alatt vakondok között
A szelep meg van. Kiválóan nyit és zár.
Hisz a Főnök szeme pásztáz sorok fölött.

Nyelv-ostora fegyelmivel ütlegeli,
Vagy a verem felett láncát elszakítja,
Hol az állam mélyebb árokba tereli,
S család gyomráért, mint gyurmát alakítja.

Inkább meghúzódik. Csönd és munka maga.
Gyárt és vérzik keze, hiába ragasztja;
Belül visít érte, káromkodik szava,
S égbe néz egy percre: ez Isten malasztja?

Szól a duda. Vályúhoz vágtatnak mind.
Dől a moslék, persze kistányérba csupán.
„Éhes hassal iparkodik a szolga, mint
A méh, ki zümmögve őszirózsára száll.”

Szól a duda. Fölállnak, s marad a kaja.
Ajtókon törnek ki sokan, mennek haza.
Hogy lássák a gyerekeik mivé lettek,
Mit tanultak, mit csináltak, mit szerettek,
Vagy amúgy vannak-e még vagy már meghaltak
Tüdőrákban, vagy a kocsmában berúgtak.
Mivé nevelődtek, tizenkét órában?
A fényben járnak-e vagy sötét homályban?

Mindegy igazán. Hisz bármit tud a gyerek,
Prolik közül jött: munkások közt a helye.
Egyetemről álmodik ő meg a világ,
Fejéből nő neki élő kaktuszvirág.”

Eudoxia és a többiek is ámuldozva figyelik a verset, alig tudnak felocsúdni…

Eudoxia:         Kedves lányom, ilyen szavalatot
fülem, se szívem nem érezhetett.
Így tudtam lezuhanni egy mérges
kozmoszba, hol szívem vérezhetett.
Bocsáss meg: szó-forrásom kiapadt,
gyönyörséged nem jön már a számra.
elvesztettem éltem, eldőlt a lét:
egyetlen hitem sem maradt állva…

Hozzátok a fuvolás lányokat!
Ünnepelni kell e forradalmat!
Mi tán egy más világból hömpölyög,
de az emberi nemből így fakad.

A bíbor függöny mögül feltűnik a 7 fuvolás lány. Mellettük 7 táncos lány finoman mozgatja arányos, mézellő csípőjét, s kezeiket az égnek tartják. A legidősebb Barbara, oly szenvedéllyel adja át magát az éteri frekvenciáknak, hogy szinte elég az eggyé válás közben. A fáklya éppen bevilágítja eufórikus arcát, amikor Arianna rápillant…

Arianna:          Kié e arc? Kié e lélek itt?
Rózsás bőre, zafír szeme álom,
mibe belerévül egészem is
s minden teremtményben őt meglátom.

Ránézni félek. Aortám robban…
Számít ez? Érte halni jó volna!
Lebegek létem felett. Jaj könnyem
csorog tőle, ki hozzám se szólna…

Eudoxia:         Dehogynem szólna. Barbara: szelíd,
igaz nő, ki érzelemmel bélelt.
Bölcsessége áradó, nagy sorsú
leány, biztosan táncolna véled

Arianna:          Barbara… foton-szálak szabják e
nevet. Istentől adott alkalom,
hogy még nem csókolt, de megégette
rózsaajkam, min megtapadt a szó…

„Az én Barbarám olyan szép,
hogy a rózsa kinő belőle.
Táptalaja minden mitokondrium,
minden sejt, szövet; egy eltévedt
isten lelke lakja be test-köpenyét.
Szelíd szemében ring múltam
tűzpaplanú árnyképe,
keze szívvonalán csorog le a magány.
Füle örvényén száguld az eszme,
ajkából hull a mérges látomás.”

Eudoxia:         Ariannám, téged nyíllal szegett
Cupido! Valóban e tánc nemes…
Főképp, mert Barbara szíve mozog
benne, aki mindenkinek kedves.
Barbarám! Járd végig e kört és majd
ide gyere hozzánk! Meglásd, örül
majd neked Költő fejedelem; tán
szíved árvaságán megkönyörül.

Arianna:          Óh, Uram! Mellem centrifugája
hatalmas fordulatszámon pörög:
kirepül animám a helyéről!
E nőért minden vérem kicsöpög!

Eudoxia, mi lesz velem most?
Mit mondok majd szépet, illőt neki?
Istenasszony mosolyát hol lelem?
Az sem biztos, verseim szereti…

Véget ér az egyik dal; Barbara mint fényes, csillagporos holográf-alak, világos viola színű, sokat sejtető öltözetében az Úrnőhöz vonul…

Barbara:          A kedvenc dalom volt az előző…
Nos, Úrnőm hívattál, itt is vagyok.
Remélem, élvezed, amit járok,
neked Drága, szívesen táncolok!

Eudoxia:         Hát persze, kis flamingóm! Illatos
és szép vagy… De nézd, kit bemutatok,
messzi földnek vándora, költője
mélynek, kit koszorúznak csillagok.

Éppen az elébb verselt meg téged:
úgy dalol ő, megkönnyezni való.
Misztikus és túlvilági fákról
szakajtotta nekünk az igaz szót.

Arianna:          Mint hegyekben csobogó, friss patak,
úgy mozog minden atomod, kvarkod;
s hullámot ver lila ruhád, mikor
szép nőiséged zászlaját lobogtatod.

Átnyújt neki egy narancsszínű virágot.

Barbara:          Kedvességed kedvesem, kedves ám
nekem! Tán csak nem Dionüszosz vagy?
Messziről jött leány. Költő… Tudom már!
Te vagy, ki földünknek szellemet ad!

Már mindenki a kis tanácskozást figyeli, s arcukon nagy nem-értésükön Barbara tekintete megbotlik, s kifejti igazát:

Barbara:          „Barlangból jött elő Költő. Ő lészen e szigetnek
                        Fája, mi megszüli szellemed, élteti majd a te szíved.”
Eudoxia:         No, ha tényleg ő az, akkor mindent
értek már! Köszönjük Arianna!
Repdes fácán szívem, alig bírom,
immáron tán sosem lesz nyugalma!

Népem, figyelmezz! A Fa nálunk vert
gyökeret! Adjuk kincsünket neki!
Vígleányok, zenészek! Tegyétek
dolgotok, mi őt boldoggá teszi!

Hamarosan még hatalmasabb vigadalom keletkezik: Ariannát a sziklára viszik és az Istenek áldását kérik rá, majd a térre mennek mindannyian megnézni az ünnepi drámát.

Arianna:          Pompás tragédia! Oh, nézzétek,
hogyan hal meg a szegény denevér!
Közben hősszerelmes pár habzsolja
egymás létét, mindent mi belefér.

Sok hónapot dolgozhattak e műn.
Szép mivoltát tagadni nem szabad.
Mi nem tanultuk ezt, de miért nem?
Mert biz’ ez az igazságból fakad!

Megérkezik Barbara, s óvatosan Arianna közelébe ül le.

Barbara:          Megjöttem, no, odasuhanok e
költő mögé, csak észre ne vegye!
Késő! Az úrnő meglátott! Hív is
immár látom, rándul rám a keze.

Eudoxia:         Flamingó! Gyere hát közénk szépen!
Nélküled űrt érezünk és fázunk.
Főleg Arianna, tanúsítja.
Szinte holtak magánya a társunk!

Barbara:          Na és Ariám? Hogy tetszik a mi
előadásunk? Izgatja szíved?
Vagy alátámasztja, megfesti a
benned pezsgő pasztell fodros képet?

Arianna:          Lenyűgöző, feloldozó. E két
                        Szón mereng ajkam, ha rá(d)gondolok.
Szerelembe esni, majd meghalni
érte(d): ez az igen jeles dolog!

Én is meghalok majd, és halálom
sose légyen szebb, a múzsacsóknál.
Élni akarom, lepedőm alatt,
mikoron szép öröklétet szór rám.

Eudoxia:         Ím, a két ifjú egymás rejtekét
járja; ó de gyönyörű szerelem!
Menjetek leányok, megágyaztak
immár, vár titeket a kerevet!

Barbarával az oldalán Arianna elindul a lila függönnyel elkerített kis kerevethez, ami inkább idézi számára egy szexi kórteremi fekvőalkalmatosság képét, mint sem ágyat, de ez mind nem számít, hiszen a nő, ki kelti rengéseit szívének, vele van.

Arianna:          Koszorús költőnek lenni igen
jelesen frankó, a világomban.
El sem hiszik e cím gyönyörét! Tán
lenne megbecsülés irányomban.

Barbara:          Nem becsülnek téged? Hát milyen egy
világ az? Istenek, ne hagyjátok!
Hova száll milliók lélek-kincse;
ha kezetek közül kiadjátok?

S miféle szubsztátum vont erre a
                        mesterségre? Mi fogja kezedet?
szentség fátyla húzódik eléd, hogy
kétes festék oldja fel szemedet?

Arianna:          Nem tudom, mily bájlény buzog bennem;
benne tükröződik legjobb arcom.
Olyan ő, milyen sosem lehetek,
topáz; min megmarad már a karcom.

Sajnálom, Barbara! Nem vagyok én
senki a költő nélkül; belátom.
S ha most szépen áttáncolsz szívemen,
megértem, s talán nem is csodálom…

Barbara:          Léptemet ily könnyűnek gondolod?
Ó hát, még nem beszéltünk eleget!
De ülj csak mellém a kerevetre,
majd kisikálom én a felleget!

Fiatal voltam még, szűz és csinos,
vágy ébredt bennem egy férfi után,
ám őneki nem kellettem másra,
mint egy hatalmas blowjobra csupán…

Ennyit értem. De nála maradtam,
hiszen addigra már senkim se volt,
Tűrtem késeit a lakhelyemért,
bár többször megvert, megerőszakolt.


Eudoxia talált rám, éppen
mikor az Agórán sírdogáltam,
s csorgott a vérem szét. Segíteni
jött, de megijedtem, s ignoráltam.

Aztán mint angyal, átkarolt, elvitt
s gyógyított: a szívem rendbe hozta.
Így segített. Betette fekélyes
sebeimet egy lezárt dobozba.

A tánc legalább a lelkemé, így
                        bizony senki meg nem foszthat ettől.
Benne égek én át, benne válok
én nővé, e gyengéd sziluettől.

De Fortuna egy valamit sose
adott: édes, okos, szerető párt.
Nem villant fel szívem prizmája, bár
engem temérdek lány szívébe zárt.

Arianna:          Törött csigaházam… De találsz-e
szebbet valamely óceán parton?
Fénysugár színét fagyasztja kék szem
Mi csillogva fénylik az aszfalton.

Tudod, Barbara, egészet a sors
fogja kezében: így nincsen bánat.
Minden vektor előremutató:
ez növeszt nekünk igazi szárnyat.

Barbara:          Bölcs vagy, s milyen igaz a te szavad
De múltamon túllépni oly nehéz!
Mikor jelen álmainkban ő tér
vissza, s fenyegetve ugrik felém.

Barbara sírni kezd, Arianna átöleli.

Arianna:          Nyugodj szépen, sebeidre gyógyírt
hoz majd az én Uram; szeret téged!
Ha nem így volna, hogy lennél ilyen
szépséges? Óh, ő biztos nem téved!

Barbara:          Csak bámulom kedvességed Aria!
ilyen szavakat nem igazán kaptam.
Először tán megszeppentem, de most
olyan csodás, hogy veled maradtam!




Arianna:          Én is így érzem: lelkem tücskei
víg csárdást ciripelnek el nekem…
Fényes csillag vagy, áldást hozó is;
maga a nagy Isteni kegyelem.

Belégyökereztél a fémbe, szép
Juhar; élettel fürösztesz engem.
Rozsdásodom, bomlok napról-napra,
mégis, sosem volt ily élő a lelkem.

Tisztító szirupod csorog le rám,
jobb leszek, mint valaha is voltam.
De az örömöt nekem nem adják
ingyen; majd ha érte megdolgoztam.

Az ég kékes-lilás színe narancsba csavarodik, s a kelő nap fénye világít a kerevetre. A két nő még mindig beszélget, de pontosan érzik, elválásuk könyörtelenül pattan ki a fényre, mint a liliom bimbója.

Arianna:          Ezt is megértem: csodás éjjeli
bölcselet, mi egyszer csak megszakad.
Bár ne lenne idő, mi hazahúz,
mi mint a leopárd, úgy szalad.

Keresnek már bizonyára, anyám
és a zsaruk. Vissza kell hát mennem.
Segíts nekem, én kedves Barbarám,
egy reaktív átjáróra lelnem!

Barbara:          Azt hittem, kezem nem ereszted el;
hogy végre lesz egy nagyszerű társam,
kivel sétálunk napraforgók közt,
kivel nem álmodom, élem a vágyam.

Arianna:          Hát azt hiszed, hogy vissza se jövök?
Juharom, engem ilyennek látsz?
Mondd, lesz-e bármilyen más életem,
ahol te, hattyúm, nem mellettem állsz?

Barbara:          Szavad volt a fogadalom. Így hát
ha szeretsz, betartod; hiszek neked.
Irány a nagy Platón barlangjához,
viszont én be nem mehetek veled.

Odaérnek, összekulcsolt kezüket elengedik.

Barbara:          Lám, itt vagyunk. Óh, Ariám, várlak
vissza, jöjj bármikor, én itt leszek.
Mindenhová ezután, ahová megyek,
Szép viruló hologramod vezet.

Arianna:          Nem kell sokat várnod; visszajövök
hamar, hiszen mágnesen itt hagyom.
Meglásd, néhányat alszol, Kedvesem,
s újra eljön a rózsás alkalom.

Arianna bemegy a barlangba, s leír pár kört, mire megtalálja a nagy sötétségben az Időkaput.

Arianna:          Létem jajong, hogy itt hagyom annak
értelmét; de mi mást is tehetek?
Fent van-e otthonom, vagy itt? Nem is
tudom; csak azt tudom, kit szeretek…

Viszlát Barbarántom, gyönyörű kis
virágom! Lelkem immár a tied.
Hitvesem vagy te, s én hű maradok
hozzád; csak tarts meg bennem a hited!

Arianna, atomokra bomlik testében, s lelke immár csupasz fénynyaláb, mely a fénysebességnél gyorsabban száguld a nagy Einstein-Rosenhídban, míg nem megérkezik.


HARMADIK JELENET


Arianna felébred a matekórán, éppen amikor a tanár becsukja maga után az ajtót, és véglegesen bejön az osztályba nagy sárga körzővel, vonalzóval. Arianna álmosan pislákol, ásítozik…

Arianna:          Bár tudtam volna aludni tovább;
oly mesés álmom volt, alig hiszem.
Oly valósnak tűnt, de elillant, mint
papírhajó gyorssodrású vízen.

És ott volt Ő. Az Androméda köd
opálos ragyogása önmaga.
Nem láttam még ily szépséget, kiben
fenséges Nous leng; hát ez Barbara.

S kérte, könnyeztem, hogy menjek vissza…
De ott voltam-e vajon, vagy álmodtam
talán? Hisz én is szerettem; örök
anyagként is formába szállottan.

Gyök x plusz kettő. Elvált a lelkünk
most, valómra rettenő hiány ül.
Álom nem szédít így… nem lélegzem
holtporom ily viselhetetlenül.

R2∏. Négyzetre emelem
szerelmem, s megszorzom egy rejtéllyel.
Nappalom kábszeres örökélés,
S valósággá áztatott az éjjel.

Hangom, tintám kifogyott, Istenem.
Mi-e vattacukor kép előttem?
Vágyam kivetülése csupán ez,
vagy elemi alkotó belőlem?

Óh, ha álmodásom bár megcsalandt,
szép képzet volt, szívem nyúlik érte.
Kihunyt minden programom (vége már)
nulla, nulla – ez bináris képe.

Ha Barbara nincs nekem, életem
vajon mi? Pusztán csak kanti szemle?
Hol imperatívuszok vannak, s a
lélekből kivonódik az elme.

A sok gyökös képlet krétapor porladéka mind a földre pereg. Kicsöngetnek. Arianna óriási kétellyel a szívében hazamegy, mindeközben hallgat barátai és anyja előtt, mint egy mázas lábos. Otthon próbálja versbe önteni minden, még képlékeny, tapasztalását, ám a papír üres marad; bár a Múzsa megcsókolja őt... Éjjel. Álmában.

Barbara:          Jöjj kedves költőm; szép Cziczerkém, te!
hadd illessem puszimmal az orcád.
Rád csókolom égésemet, mely a
fogadalom utóíze hozzád.

Arianna:          Jajj, újra otthon voltam szentemnél,
de mi e lángolás bal pofámon?
Óh, e szerelem Isten áldása:
ezüst-szegett kendő az oltáron.

Arianna ijedtségéből felocsúdva kimegy, és elmajszolja a még meleg varázscukros croissant-t, mit hajnalban varázsolt az asztalra gondoskodó édesanyja. Ezután elindul a fürdőbe, ahol megpillantja az arcán az ajakformájú vörös foltot, és lelkének minden hiúságával pánikba esik.
Arianna:          Jézus! Foltos az arcom! Csókfoltos!
álmom érthetetlen… Hol voltam én,
hogy a gyász sötét leporellóján
át mégis merészen elért a fény?

Jöjj hozzám korrektor, alapozó!
Tüntesd el billogját rabságomnak!
Add vissza tisztes helyét elűzött,
ámde megtisztult hamvasságomnak.
A lány gyorsan levakolja bibijét, mely a sötét mályva helyett immár halvány levendula árnyba csavarodik; de meg kell hagyni, kicsit talán jobb, mint annak előtte volt… Elindul iskolába. Az úton észreveszi a trafóházat.

Arianna:          Istenem, itt kezdődött el minden!
E trafóház volt rejtekem kulcsa,
mi szellemem magasba emeli,
szívemet zöld ködárnyékba húzza.

Látom forgószelét téridőnek,
mi Barbara karjaiba csapott,
akár egy zoknit a centrifuga;
éltető vize tisztára mosott.

Be kell mennem hát. Tárulj ki ajtó!
Add erőmet, lényegemet vissza!
E világban megerjedt vérem, csak
Múzsám szemében lesz újra tiszta.

Arianna benyit a trafóházba, de az időlefolyónak nyoma sincs. Hét percet vár még, de csak nem történik semmi. Csalódottan megy be az osztályba.
Egy egész nap telik el, és semmi nem történik továbbra sem.

Arianna:          Mi lesz, ha többé rá nem lelek?
Hová mehetnék, bújhatnék én el,
ilyen helyen, hol minden vehető,
melyik istenre nézhetek most fel?

Óh, miért kellett felkapcsolni a
villanyt, ha megint sötétben ülök?
Minek kellett átmikrózni lelkem,
ha még ma, mint fújt leves, kihűlök.

Ennyi hát a lét. Örök jégmagány:
kabátot hallucinálsz testedre,
szinte már nem is fázol, boldog vagy,
nem is gondolsz csörtető vesztedre.

Aztán amikor fátylát lebbenti,
az igazságnak bosszús özvegye,
mindenét veszti az, kong mellkasa,
könnyébe süllyed bele a szeme.

Forgatom magamban a volná-kat…
Az este cölöpöt ver pillámra:
nehezül testem, ajkam még mozog;
óh, Uram, csak hallgasd meg imámat!

Az óra mutató gúnyosan 11 órát mutat, ám Anya még sehol sincsen. Arianna telefonál neki, de nincs válasz. Hamarosan kopognak az ajtón, a lány kinyitja hát.
Norbert:          Minden ott voltunk, s egy perc volt csupán,
jött az orvos is, de mindhiába.
Egy hatalmas csattanás volt, mikor
láttuk: rezgette vérét az áram…

Arianna:          Nem! Az én anyám egy erős ember!
Nem hagyhatott el még ő is engem!
Tudja, nélküle magam maradok,
s bátyámnak is gyámja kell majd lennem…

Nem!! Nincs Isten, ha ezt megengedi!
Nincs a szívnek szép, csak kötelesség…
Nincs élettől adott jó, erény sem,
nincs remény, hogy az embert szeressék!

Édes anyukám, lehetséges ez?
Elmentél hát, s végleg árva lettem.
Kifolyt üveg folyosóra léptünk,
és te elmerültél most mellettem.

A lány, fájdalomtól emésztve lefekszik ágyába és álmai gyűrik össze agyát… Reggel.

 Arianna:         Friss ravatal az összes ébredés,
nincs benne méltóság, sem tétova
érzés. Mit a szem lát, sosem suhan
el, vérzik, mehetek hát bárhova.

Át kell lépnem a Kapun. Oltalom
csak ott vár, ha egyáltalán vár még.
Karjába rohanok könnyfolyammal
annak a lénynek, aki még átér.

Arianna egésznap bolyong, hogy ráleljen a fénykapura. Keresi az iskola környékén, a belvárosban, az összes trafóházban, de sehol nem leli nyomát. Csalódottan hazaindul, mire meghallja a csengedező hangot a tárolóban. Ahogy nyitja az ajtót a tér azonnal benyeli őt.



NEGYEDIK JELENET



Arianna:          Újra itt a sziklák között régi,
szent helyen, hol egykor állt Kedvesem.
Talán erre viszi formás lába
oltalmam. Kimegyek, hát meglesem.

Arianna meglát egy kutyát, a barlangban, ami a saját leszakadt lábat viszi a szájában, s úszik mögötte a vér, ám a feketedő csonkot el nem engedi… Ennek hatására, úgy dönt, elindul.


Arianna:          Szaladok is kedvesemhez gyorsan,
ha sors-utam úgyis beléfutott.
Fájdalmam talán csak sírig visz el,
ráírhatják majd: csak ennyit tudott.

Kapkodja lábát, hogy minél előbb megpillanthassa az ő egyedüli szeplőben virágzó gyönyörű levenduláját. A főtéren át igyekszik, hátha megpillantja valahol.

Oxána:                        Te, világunkra csak romlást hozó
Fűzfa! Égjél hát el azonnal!
oly szörnyű beteg vagyok miattad,
hogy nem bírok elfoszló karommal.

Arianna:          Mi baj lelt Oxána? Hadd segítsek!
A kezed hullik szét, akár a rongy.
Mi történt itt, óh, hát miért van ez?
Hogy árasztott el a lepra, óh, hogy?

Oxána:                        „Nem terem fátok oly vígságot, mi megérlel.”

Oxána meghal.

Szidónia:         Hát elment ő is, az istenekkel
van már… Pedig még olyan zsenge volt!
Éppen a nászunkat terveztük már,
s most hűvben fekszik, arca sima: holt.

Menj, mire vársz? Menj, és vissza sose nézz
Te hoztad ránk e vészt, most érte lakolj;
fuss a színházba nézd, mi lett Vele,
ablakában már hujjog a bagoly.

Arianna megiramodik a színház felé, ijedtsége a fénysebességbe viszi át, ahol azt hiszi, lelassul tán az idő. De nem.

Eudoxia:         Te csavargó, te álnok türanosz,
fogd minden izmod, és hord el magad!
Népem nagyja jöttöd miatt pusztul,
téged immár senki látni nem akar.
                       
E járványt jósolták lábad nyomán,
de balgák voltunk, nem hittünk benne,
Százak, akik szerettek egykoron,
most feledés vermébe temettek.

Arianna:          Barbarához jöttem, hol van most ő?
Mutasd! El nem mozdulok nélküle!
Merre van? Érzem illatát, meleg
hangját dalolja egy fülemüle.

Eudoxia sírva az egyik függönyös kerevetre mutat. Elhúzza a kék függönyt, s Aria megpillantja már nagyon beteg szerelmét. Térdre rogy.

Arianna:          Óh, Uram! Ne taszíts a homályba,
hagyd meg, csak Barbarát hagyd meg nekem!
Ha ő elhagy, célom s vágyam szegve,
kínok között ér véget életem.

Barbara:          Ne sírj Szívem, még itt vagyok neked,
habár már nem sokáig ölellek.
Végességem lüktető mámorhíd:
szédülök, de szorítnak kötelek.

Hogy félek-e most? Óh, soha. Mindent
megkaptam, mit élő csak kaphatott:
Az istenek nekem adták a nőt,
aki engem emberré alkotott.

Kedves Ariannám, szép virágom!
Vízcseppem vagy ezen a világon.
Neved az öröklétbe kiáltom,
szenvedésem békével kiváltom.

Barbara meghal. Elhal arca, szemén utolsó fénycsillám szóródik szét: a végtelenséget csillantja vissza, egy felemelkedett lény következő életének summázatával hajol bele az éjszakába.
Arianna szinte könnyébe fullad, üres univerzumot érez mellkasában, ami nem képes az ősrobbanásra, csak van magában a pontok érzékelhetősége nélkül.

Arianna:          Miért mindez? Miért tőlem vettél
el megint? Ily alávaló volnék?
Mily „szeretett” jószág az, kinek az
egyik világban sem jár egy hajlék?

Mi a halál? Hol van most ő vajon?
Mennyben vagy újjáéledt tán másban?
Eljöhet-e még közénk valahogy,
vagy rabként lebegve be van zárva?

Istenem, még halottnak is olyan
ragyogó, kedves minden szeglete…
Vajon-e bájteremtmény (szürkében
van bár), még mindig éppúgy szeret-e?

Megbocsájt-e valaha, hogy jöttem,
s szétcincáltam akkori életét.
Hangján gyönyörű templomom épült,
mikor láttam eleven égszemét.

S erre az égszemekre felhőként
vetülnek most a legyek; itt a vég.
Mondd, uram, mondd, én mikor mondhatom,
hogy számomra ennyi idő elég?

Itt is árván maradtam, otthon is;
ez jutott, úgy látszik, osztályrészül…
Viszlát Barbarántom hamarosan!
E búcsúba ajkam belekékül.

Arianna feláll halott szerelme mellől, és mint örök koldusa e világnak lassan csoszogva vonszolja odébb meg odébb testét. Találkozik egy jóssal.

Moira:             Te vagy a Fűzfa, ugye leányom,
pontosan tudom, mi történt veled.
Meghalt bár száz barátom, sajnálom
mind, de valamit adnom kell neked:

e folyadékban Levendulád él,
ott, ahol temérdek sokan élnek.
Csupán pár cseppet megkóstolsz ebből,
és átadhatod magad a fénynek.

 A tengerparton megmossa lábát a habokban és úgy dönt, visszautazik oda, ahonnan jött. Beleejti magát a csavaros idő-térsíkok fonákjába és eltűnik.


ÖTÖDIK JELENET


Arianna:          Sajognak csontjaim, s megszűnt lelkem.
Egy járkáló lecsókolbász vagyok.
El sem hiszi a bátyám, hogy élek…
Jajj, talán megjött! Hazaszaladok!

A leány eliramodik hazafelé, felmegy, de nincs senki otthon. A magány kínkeserves órái telnek el, könnytől kicsípett arcával Arianna csak a Bibliát olvassa. Egy pillanatban azonban mérgében a földhöz vágja és elrohan. A közeli padra igyekszik, útközben felsejlik egy kis sikló, aki a farkánál fogva eszi saját magát. Megrendül a látványon, elrohan. Egy fűzfa alatt bújik meg.

Arianna:          A létezésnél nincsen nehezebb,
kérdezz bár ifjút, öreget erről.
Múlton, jelenen sírnak eleget;
jövőről álmodnak, szebbről.

Volt egy bölcs apám, aki azt mondta:
„Sose a nehéz gondokon rágódj!
Tedd, amit kell, jövőd nyíló virág;
hogy eléred, te csak arról álmodj!”
Szerettem őt, de meghalt.  Lám anyám
is elment, s Barbarám is elhagyott…
Hangjukat alig hallom már, s arcuk
emléke is valahogy elfagyott.

Óh, bár láthatnám újra őket, egy
percre… De láthatom, ha akarom!
Hisz nálam van egy lila üvegcse,
benne a túlvilági hatalom.

Felidézem vele mindnek kedves
arcát, hogy méltón elbúcsúzhassak.
Gyere Gábriel értem, üvegben,
hogy emlékeimmel elalhassak.

Arianna kinyitja az üveget és lecsúsztatja torkán a bazsalikomos-citromos ízű folyadékot. Szeme befelé, lelke felé mered.
Órák telnek el, mire hazaér bátyja az egyetemről. A lépcsőházban a rendőrök várják őt, és húga, Arianna haláláról kérdezik. A fiú a kínoktól ledermed, és beigyekszik a lakásba, ahol meglátja a földhöz hajított Bibliát Sámson történeténél kinyílva. Ekkor az egész családja halála úgy nehezedik rá, mint Sámsonra az összecsukló ház: az összes filiszteust és őt is a romok alá temeti. Minden elveszett, s rájött: a teremtett világ mérlegén a lét súlyát csak az adja, hogy magában hordozza a végességét.



Epilógus

A látó (méltó) bukása

Szőke, síri hollóm!
Szállj ma éjjel ablakomba,
s tekintsd kék kakaószemekkel
álmom: pusztulásom.
Nézd, büszke költőkarom
szöveteire úgy hullik, mint
hajdani dús, kéregszín hajam,
ha kefével fésültem.
Ajkam lásd, szénben úszik,
s pupillámon piknikezik a légy;
a testem, a hószínű bőröm
olvad le rólam, hisz lelkem
a szabadulás tüzében ég.
Olvasd szavaim ma utoljára,
hisz bábom leszárad az éjjel.
Szabadul a szívem: azúrkék királylepke
leszek én,
kinek szárnyán többé nem pöffeszkedik

tudatlanság mázsája. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése