2015. április 29., szerda

Szűcs L. Attila: A portré (Téma: Szappanbuborék)

(Oscar Wilde tiszteletére)

Szereplők:

Basil Hallward: Festő
Lord Henry: Basil barátja
Lady Margareth: Basil egyik modellje.

London, 1889
A festő műtermébe lépnek be. Felakasztva, de még a falaknak támasztva is mindenütt képek, a helyiség közepén pedig egy letakart festőállvány.

BASIL: (lelkesen) Komolyan mondom, Ő a legjobb modellem eddig. A kép pedig... hát az valami különösen jól sikerült.

HENRY: (unottan nézegeti a falon lógó csendéletet) Valóban? Ennek igazán örülök.

BASIL: (kissé türelmetlenül) Olyan kedvtelen vagy. Miért nem osztod a lelkesedésemet?

HENRY: (tovább lép egy tájképhez) Mert mindig ilyen vagy. Megfested a gyümölcstálat, nem tudsz betelni vele, de a következő héten már újat festesz, mert mégsem tetszik a régi. Aztán meglátsz egy szép tájat. Lefested, és szerelmes leszel belé, aztán egy hónap múlva a sarokba dobod, mert nem tetszik. Kimész, hogy újra lefesd, de akkor már nem olyan, mint mikor először láttad, más a fény, más az időjárás. Nem tetszik már, inkább keresel egy modellt, akit lefesthetsz....

BASIL: Peh, úgy beszélsz, mint egy kritikus.

HENRY: (mosolyogva) Csak azért, mert nem vagyok hivatásos, már nem is lehet véleményem? Lehet, hogy nem vagyok szakács, de azt el tudom dönteni, ízlik-e az étel.

BASIL: Ez most már. Tényleg. Ha meglátod, te is belátod majd.

HENRY: Mindenkinek más étel ízlik...

BASIL: (szinte csak magában beszélve) Majd meglátod... Igen, meglátod. Minden tökéletes volt. A fények, az árnyékok. Az a csillogó aranyhaj, a búzavirág szemek... Az érzéki ajkai. Valamin elmerenghetett éppen, és sikerült megragadnom ezt a tekintetét. Csodálatos lett, én mondom. Igazi remekmű.... Mestermű.... Életem fő műve... Lelakkozom még egyszer, és már viszem is Párizsba.

HENRY: Na jó, mutasd... Ha annyira jó, megveszem én.

BASIL: (barátjára nézve) Drága Henry, ez a kép nem eladó. Ez a művészet maga, nem birtokolhatja csak egy valaki.

A festő lerántja a leplet a képről, Henry pedig alaposan szemügyre veszi.

HENRY: (hümmögve) Valóban helyes lány. Kicsit vastag az ajka, nem gondolod?

BASIL: (elkerekedett szemmel) Nem! Pont ilyen, ahogy lefestettem!

HENRY: Azt elhiszem, mindig pontosan azt viszed vászonra, amit látsz. De nézd csak meg közelebbről. Egy kicsit halovány a szentem, nem?

BASIL: (makacsul) Nem! Ő hibátlan.

HENRY: Kissé kócos a haja. Igazából mint a szénabuglya. Mit is mondtál, ki ő?

BASIL: Betty Sallywood. Egy színésznő.

HENRY: Színésznő... Vajon  valódi arcát festetted le? Biztosan. Elég beesett a szeme is....

BASIL: (már-már kétségbeesetten) Ne mondj ilyet, Henry!

HENRY: És az egyik füle kissé magasabban van.

BASIL: (kiabálva) Nem! Nem! Nem!

HENRY: Tulajdonképpen ez a lány kifejezetten csúnya. De a kép szép. Tetszik, megveszem. Mennyit kérsz érte?

BASIL: (csüggedten rogy az egyik székbe) Vidd el! Neked adom. Tönkretetted a művészetem...

HENRY: Igazából igazad volt. Életed fő műve. Remekül megmutatja a szépség valódi természetét. Első pillantásra magával ragad, elvakít, de aztán minél tovább és minél közelebbről nézed, annál több hibát fedezel fel. Apróságokat, majd egyre nagyobbakat, majd mikor végül újra hátralépsz, s immár tisztán látod, s a szépség hirtelen pukk, szertefoszlik. Igazán kedves ajándék,  Basil, de biztos nem kérsz érte pénzt? Annyira hibátlanul megmutatja a szépség mulandóságát. Mint egy szappanbuborék, csak éppen, ez sosem pukkad ki.

BASIL: (oda sem nézve) Nem kell pénz. Csak vidd innen, ne is lássam!

HENRY: (vidáman) Hát jól van, köszönöm, barátom! Holnap ötre várlak teára! Szervusz! (az ajtóhoz sétál) Áh, üdv, Lady Margareth. (beengedi a hölgyet, majd kisétál)

LADY MARGARETH: Na hol az a kép, Basil? Annyira izgatott voltál még a levélben is. Hadd lássam, ki az a hölgy? (lelkesen tapsikol  fehér csipkekesztyűbe bújtatott apró kezeivel)

BASIL: Lord Henry elvitte...

LADY MARGARETH: (csalódottan) Máris eladtad? Meg sem vártad, hogy megnézzem? Na szép...

BASIL: Elajándékoztam... Szörnyű festmény lett... (Lady Margarethre pillant, s lelkesen, csillogó tekintettel ugrik fel) Ne mozdulj! (egy üres vásznat állít az állványra, és válogatni kezd az ecsetei között) Meg ne moccanj! Maradj így... Ez az a csüggedtség... A mai kor szimbóluma. Ezt kell megfessem, életem fú műve lesz, érzem... Tudom... Az Isten szerelmére! Ne mocorogj már, bírd ki egy kicsit, a művészetért... Igen... Ez korszakalkotó lesz....


Miközben az előkészületekkel szöszmötöl, a szín fokozatosan elsötétül.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése