2015. május 19., kedd

Rébb Terézia: Függőség (Téma: Függőség)

Vidéki konyhát látunk, nagy konyhaasztallal a közepén. Anya, aki nagymamakülsejű 70 év körüli, és lánya, aki jó negyvenes, komor arccal beszélgetnek a asztalnál egy kávé mellett. A szemben lévő falon egy nagy falióra látható, mindjárt déli 12 óra van.

Anya: Sajnállak téged gyerekem, hogy ilyen házasságod van.
Lány: Akkor kellett volna elválnom, tíz évvel ezelőtt. Amikor egyszer erős felindultságból beadtam a válókeresetet. De ostoba voltam, hogy visszakoztam!
Anya: El kellett volna válni. Egy ilyen emberrel élni, mi lesz ennek a vége? Kutyából nem lesz szalonna!
Lány: Húsz éve élek vele, és nem változott semmi, csak rosszabb lett ez az egész.
Anya: Az elején legalább dolgozott, és csak annyit ivott, mint mindenki más a faluban, mint apád, vagy boldogult nagyapád.
Lány: Igen, de ő nem tudott magának parancsolni, a munkahelyen is ivott, nemcsak otthon. A haverokról nem is beszélve. Nem bírom én ezt már Anyám!
Anya: El kell őt zavarni, menjen amerre lát.
Lány: Könnyű azt elzavarni, aki hajlandó elmenni. Ő azt mondja, nem megy sehová. Menjek én, ha nagyon akarok.
Anya: Akkor fizessen ki a házból.
Lány: Nem fizet ki. Miből, mikor nem is dolgozik?
Anya: Akkor te fizesd ki őt lányom!
Lány: Tudod Anyám, hogy nincs pénzem. Ő azt mondja, adjak neki tizenöt milliót.
Anya: Tizenöt milliót? A házat nem tudnátok annyiért eladni.
Lány: Ő nem is akarja eladni. Jó neki ez az állapot.
Anya: Persze, mert te fizetsz mindent, te szerencsétlen. Mondtam én neked gyerekem, ne menj hozzá. Aki már fiatal suhanc korában három kísérővel küldte le a sört.
Lány: Mondtad Anyám, de nem elég korán. Először azt mondtad, ilyen szép vőlegényt még nem is láttál, és fogjam meg, mert a mai fiatalemberek nemigen akarnak nősülni.
Anya: Férjhez menni meg  tudni kell! Én azt mondtam, hogy az a jó férj, aki kicsit papucs. Apád sem igazán...
Lány: Anyám, ne beszélj nekem a férjhez-menésről! Egyelőre kiszállnom kellene belőle, valahogy úgy, hogy ne haljak bele. Miért ilyen nehéz? Nem értek én már semmit. Nem tudok csak egyszerűen elmenni. Csak fognám a gyereket...és....
Anya: Aztán hova mennétek? Itt sem fértek el, az öcséd is itt van. Nem jobb nektek otthon, mint elmenni az ismeretlenbe? Mi lenne ott ...veletek? (Utolsó szó pityergésben végződik.)
Lány: Nehogy sírni kezdj most, mert megőrülök! (Feláll, járkálni kezd, innentől állva marad.) Ezzel nem segítesz nekem. Könnyű neked, nem tudod, mit kell megélnem! Ha legalább úgy élnénk, mint ti, talán el tudnám viselni, de ezt, ...nem.
Anya: Ne gondold, hogy az én életem olyan rózsás. Minden áldott nap főznöm kell, pedig Isten látja lelkem, mennyire utálom.
Lány: De mégis, megegyeztek valahogy! Mikor idejövök, mindig békesség van. Talán nem?
Anya: Békesség? Inkább fegyverszünet. Amikor apád leül az asztalhoz ebédelni, legszívesebben fejbe vágnám valamivel, hogy legyen vége...!
Lány: De akkor,...miért csinálod? Miért nem lépsz ki ebből?
Anya: Nem lehet kilépni! Érted? Benne maradt az anyám, a nagyanyám, a dédanyám...
Lány: De akkor...!
Anya: Úristen! Mindjárt üti a delet! Apád rögtön itt lesz ebédelni, mi meg csak szaporítjuk a szót feleslegesen. (Őrült iramban teríteni kezd, és a levesestálat kiteszi az asztal közepére.)


Üt az óra, belép az apa, mozgásából észrevehető, hogy kissé kapatos, de méltóságteljesen tartja magát. Köszön, asztalhoz ül, és enni kezd. A lány az anyjára néz, azután újra az apjára, majd gyorsan kimegy.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése