2015. június 19., péntek

Kosztadinovszki Georgina Vanda: Félelem (Téma: Félelem)

Helyszín: koncentrációs tábor, egy egyenruhás tiszt fel-alá sétál izgatottan, láthatóan nagyon ideges és fél, egy másik tiszt egy íróasztalnál ül, valami papírmunkát végez.

1. jelenet

1. Tiszt: (ideges, hangosan gondolkozik) Most mit csináljak, most mit csináljak?
2. Tiszt: (bosszúsan felnéz az írásból) Talán hagyja abba a fel-alá járkálást, mert kifejezetten idegesít.
1. Tiszt: (gyámoltalanul megtorpan) Kellett nekem ez a francos kinevezés. Csak a baj van vele.
2. Tiszt: (fel se néz, írás közben mondja) Megduplázott fizetést a helyében nem neveznék bajnak. 4 millió évente, szép környék, én is szeretnék ott lakni.
1. Tiszt: (most szól először a másikhoz) De ha tudná, hogy mennyi kötelességgel jár ez…
2. Tiszt: Nekem mondja? Kettőnk közül én vagyok az, aki itt görnyed a temérdek papír fölött és megpróbál rendet teremteni ebben a káoszban, amit a leköszönő, pardon, menesztett Günter hátrahagyott. (szünet, közben újra elkezd írni, de időnként abbahagyja, felnéz) Magának ehhez képest semmi dolga. (rövid szünet) Egy gombnyomást nem lehet munkának nevezni.
1. Tiszt: (szomorúan) Lehet. (szünet) De ezen a gombnyomáson életek múlnak.
2. Tiszt: (tárgyilagosan) A magáé?
1. Tiszt: (megdöbbenve) Ööö… (bizonytalanul) nem…
2. Tiszt: (mérgesen, felemelt hangerővel) Akkor meg mit siránkozik? Menjen és tegye a dolgát, maga szerencsétlen!

Az 1. Tiszt lassan elindul kifelé, de az ajtótól pár lépésnyire megtorpan. Pár pillanatig vár, mintha maga se tudná, hogy hogyan tovább, majd óvatosan megfordul.

2. Tiszt: (fel se néz, csak foghegyről veti oda írás közben) Na, mi az, mit akar már megint?
1. Tiszt: (félénken) Maga… maga hogy bír elviselni ekkora terhet?
2. Tiszt: (oda se figyelve) Miféle terhet?
1. Tiszt: Hát akkor felelősséget. (szünet) Hogy?
2. Tiszt: Ne a szája járjon, hanem a keze! (szünet) Az eszét meg mondtam már, hogy hagyja otthon, mert csak a bajt hozza önre. (felnéz, abbahagyja az írást) Egyáltalán, minek az magának? Önnek kell parancsokat, ítéleteket, meg még ki tudja, mit megfogalmaznia? (szünet) Nem, mivel ez az én reszortom. (szünet) Úgyhogy ne gondolkozzon. Se helyettem, se más helyett, sőt még önmaga helyett se, ha egy mód van rá. (sokat sejtetően, figyelmeztetve) Feltéve, ha meg akarja tartani az állását. (a kezével int, hogy menjen már kifelé) És most menjen, és ne zargasson, mert nekem, ellentétben magával, valóban, sok dolgom van. (folytatja az írást, fel se néz)

Az 1. Tiszt még egy rövid ideig egyhelyben áll tanácstalanul, majd félve, bizonytalanul megfordul, és lassan kimegy.

2. jelenet

Helyszín: börtöncella, évekkel később

1. Tiszt: (szomorúan, elkeseredetten sóhajtozik)
2. Tiszt: (idegesen) Hagyja már abba az örökös sóhajtozást, mert az agyamra megy!
1. Tiszt: Bár tudnám…
2. Tiszt: (mérgesen) Komolyan mondom, maga évről-évre rosszabb… Az ember azt hinné, hogy kárörvendve a képembe vágja, hogy „haha, na, ugye megmondtam, hogy felesleges azt a gombot megnyomni… csak várni kellett volna szépen, türelmesen, hogy a Führer elbukjon”. Persze, az már más kérdés, hogy ha csakugyan ezt tette volna, akkor még mindig élne-e, de ez már igazán részletkérdés. (szünet, gúnyolódva) De nem, maga nem ujjong, hogy igaza lett, á, dehogy… (dühösen) Inkább itt jajgat, mint aki elvesztette a Mein Kampf-ot.
1. Tiszt: De amikor olyan siralmas a helyzetünk…
2. Tiszt: És attól jobb lesz, hogy sóhajtozik?
1. Tiszt: (elgondolkozik egy pillanatra a kérdésen) Tulajdonképpen nem, de jobban érzem magam tőle.
2. Tiszt: (összehúzott szemmel, hitetlenkedve) Komolyan?
1. Tiszt: (tétován) Azt hiszem…
2. Tiszt: Most hiszi, vagy tudja?
1. Tiszt: Azt hiszem, tudom.
2. Tiszt: (a fejét fogja) Mondja, magát a felesége hogy bírja elviselni?
1. Tiszt: (láthatóan nem érti, hogy hogy jön ez ide) Hát, nem tudom, sose kérdeztem. (megint sóhajt egyet)
2. Tiszt: Hagyja már abba végre! Ez rosszabb, mint egy halálos ítélet. És nekem ezt életem végéig hallgatnom kell. Bár, ha szerencsém van, akkor maga megy el előbb, és akkor nem. De annak vajmi kevés az esélye, a jelen helyzetben. (hosszú szünet, váratlanul) Hogy érzi magát?
1. Tiszt: (teljesen meglepődve) Ööö… üresnek.
2. Tiszt: (legyint) Ugyan, az nem érzelem. Érzés az öröm, a bánat, a szenvedés, vagy például a dühroham, ami engem kerülget maga miatt. De nem az üresség.
1. Tiszt: (elkeseredetten) Pedig én tényleg azt érzem. Kívül-belül. Úgy érzem magam, mintha egy nagy lyuk lennék az ementáli sajton, amin a levegő helyett a félelem fúj keresztül.
2. Tiszt: (gúnyosan) Szavamra, kész költő veszett el önben. De nagyon.
1. Tiszt: (vállat von, majd elkeseredett képpel sóhajtozik tovább)
2. Tiszt: (hitetlenkedve) Ez tényleg ennyire megnyugtató?
1. Tiszt: Megnyugtatónak nem mondanám, de jobban érzem magam tőle.

A 2. Tiszt furán néz az 1.-re, majd óvatosan odamegy hozzá, még mindig furán vizslatva őt, mintha valami furcsa szerzet lenne, majd leül mellé törökülésbe, ahogy a másik is ül. Egy darabig néz őt, ahogy sóhajtozik, majd maga elé mered, mint aki elgondolkozott valamin, aztán ő is sóhajt egyet.
  

Vége

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése