2015. június 18., csütörtök

Szűcs L. Attila: A lírikus prózája (Téma: Költészet)

Szereplők:

Költő: Szószobrász
Elemér: Koma

A költő a halálos ágyán fekszik, mellette ül Elemér, aki egy könyvet tart a kezében.

KÖLTŐ: Hát eljött ez a pillanat is.

ELEMÉR: (szomorkásan nevetve) Egyesek nagyon várták már. Tűkön ülnek, hogy tereket és iskolákat nevezhessenek el rólad. Azt hallottam, irodalmi díj is készül a neveddel.

KÖLTŐ: Milyen kár, hogy nem láthatom már...

ELEMÉR: Sajnos az embernek előbb meg kell halnia, hogy örökké fennmaradhasson.

KÖLTŐ: (köhögve felnevet) Milyen igaz.... Jaj, barátom, te aztán mindig értettél a szavakhoz...

ELEMÉR: (felhúzza a szemöldökét) Én? Ééén?! Te vagy a díjnyertes irodalmár. A rímek Raffaelloja, a líra Leonardoja. A...

KÖLTŐ: (mosolyogva) A...?

ELEMÉR: (szemlesütve) Kifogytam... De a lényegen mit sem változtat. A kortárs költészet kivételes karaktere vagy. De talán a történelemé is.

KÖLTŐ: Talán most, itt már elhiszem.

ELEMÉR: (meglobogtatja a könyvet) És most itt tartom kezemben életed fő művét, a valaha volt legjobb munkádat. Ami egy próza. Miért?

KÖLTŐ: Számít az?

ELEMÉR: Nagyon is! A szerelmes verseid... néma dalok.

KÖLTŐ: De azért értek csalódások is...

ELEMÉR: Szívfájdító szépség minden olyan sor.

KÖLTŐ: Örülök, ha így látod.

ELEMÉR: Mindenki így látja. Ahogy örömről, bánatról, írtál... A tájköltészeted.... Semmihez sem fogható képeket festettél a líra vásznára.

KÖLTŐ: Én csak leírtam, amit láttam, és éreztem.

ELEMÉR: Mi tagadás, izgalmas életed volt. Ha csak a felére eljuthatnék azoknak a helyeknek, ahol jártál... Mennyi kaland, mennyi dráma, mennyi érzelem. (belelapoz a könyvbe) Amondó vagyok, hogy ebből az életrajzi regényből hamarosan film is készül.

KÖLTŐ: Szívesen megnézném.

ELEMÉR: Sose bánd, pajtás! Te személyesen élted át.

KÖLTŐ: (megenged magának egy elégedett mosolyt) Való igaz. Végtére is, szép életem volt....

ELEMÉR:  Mit szép... Csodálatos! Eposzba illő. Még mindig nem értem, miért nem versben foglaltad össze azt a rengeteg érzést, melyet már úgyis megírtál? Egy utolsó legendás elbeszélő költemény, mely a nagy költő életét énekli el.

KÖLTŐ: (nevetve) Azért, barátom, mert azokból a különálló érzésekből könnyű lírai szobrot faragni. Az életre azonban... a nagy egészre... nos... az egyedülálló... Az életre, komám, nincs más rím.


A színpad lassan elsötétül.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése