2015. július 5., vasárnap

Vass Antónia: Szotyi (Téma: Fogadalmak)

Szereplők:
Anton, egyetemista
Hercule, középkorú, szakállas férfi

Nagy, de nyomasztónak ható tér, amely minden oldalról téglafallal határolt. Hercule és Anton az egyik falnak dőlve szotyit esznek. A körülöttük lévő rengeteg héjból ítélve órák óta így lehetnek. A lábuknál kis fehér műanyag pohár, amibe olykor megpróbálnak egy-egy héjat beledobni, sikertelenül.

ANTON (dob, elvéti): Ötven-semmi. Jövök neked.
HERCULE (elharap egy szotyit): Azért ne bánkódj, múltkor én fizettem.
ANTON: Volt is mit!
HERCULE (felhúzza a szemöldökét):No-no! Inkább hálásnak kéne lenned, hogy két hete itt pesztrállak!
ANTON: Hála…
HERCULE: Nem értem, mi bajod. Ha nem tetszik, el lehet menni! Sunnyogjál csak szépen haza, biztos örülnek majd neked.
ANTON: Mit tudsz te rólam?! (felhorkan)
HERCULE: Hogy apád megver, ha megmondod, hogy kirúgtak az egyetemről.
ANTON: Nem rúgtak ki, csak azt mondták, hogy…
HERCULE: Hogy?
ANTON: Mindegy.
HERCULE: Ott is ezt mondtad?
ANTON: Hol?
HERCULE: Az egyetemen. Ahonnan kirúgtak. Azt mondtad, hogy mindegy?

ANTON (ingerülten): Minek basztatsz?
HERCULE: Csak kérdezek.
ANTON: Hülye kérdések.
HERCULE: Végül is... Ez az utolsó beszélgetésünk nem?
ANTON: Talán.
HERCULE: Akkor még nem döntötted el, hogy elmész-e?
ANTON: Nem tudom. (zavartan) Vagyis, de. Persze, hogy elmegyek! Totálisan összezavarsz. Hát ezt beszéljük napok óta, hogy ma elmegyek. (a szotyis zacskó után nyúlna, de abban már nincs egy szem se)
HERCULE (a zsebéből kivesz egy zacskót): Van még.
ANTON: Miből? (a pohárért nyúl, belenéz, kiönti a szotyihéjat, kiesik vele együtt 1-2 fémpénz. Felveszi) Ebből?
HERCULE: Akár abból is. Mióta itt vagy, nem adnak.
ANTON: Szóval ez is az én hibám.
HERCULE (nyomatékkal): Ez is?
ANTON: Nem akarod, hogy itt legyek veled, ezért kérdezed folyton, hogy elmegyek-e.
HERCULE: Elmennél te kérdés nélkül is, ha hívnának. Csakhogy nem hívnak, így meg kényelmesebb. Ezért rúgtak ki? Mert neked kényelmesebb?
ANTON: És ha igen?
HERCULE: Akkor az szerencse. Mert akkor még van hová. Ha másért, akkor nincs. Mondjuk, én nem mehetek a közelbe, mert állítólag molesztálok, vagy mifene. De most nézz rám! Hát úgy nézek én ki, mint valami molesztálós? Hát istenuccse én még a kis egyetemista pipikhez nem nyúltam! De te, most két mindegy után még visszamehetnél.
ANTON: Nem akarok.
HERCULE: No?
ANTON (hirtelen feláll): Mi van, ha azt mondom, hogy fel akartam gyújtani az asztalt?!
HERCULE (meglepődve): Lassabban, fiacskám! Milyen asztalt akartál te felgyújtani?
ANTON: Hát annak a… annak a tetves Mayernek az irodáját. Hatodszorra vág el, érted? De ma elmegyek, elmegyek de előtte még…
HERCULE (ijedséggel a hangjában): Még csak az kéne, hogy meggondolatlanságot csinálj! Hát eszednél vagy, Anton?! Gondolkodj!
ANTON: Gondolkodtam. Mióta itt fetrengek veled a mocsokban, máson sem agyalok, csak hogy hogyan lehetne ennek véget vetni.
HERCULE (elfojtott indulattal, halkan): Takarodjál innen. (Anton nem mozdul, Hercule ordítva) Takarodjál, ne is lássalak!
ANTON (nyugodtan): Most mi bajod, Hercule?
HERCULE: Hogy mi bajom? Örüljél, hogy nem megyek a zsarukhoz, mert ez már előre megfontolt!
ANTON (nevetve): Öregem, igazán vicces ember vagy, szerencsés vagyok, hogy rád találtam.
HERCULE (feláll): Vicces? Úgy gondolod, hogy vicces vagyok? Nem ismered te még az én haragom!
ANTON: Nincs okod haragudni. Ám, én most megyek. Jó volt veled, öreg barátom (odalép Hercule-höz, elveszi a szotyis zacskót) Egy marékkal azért vinnék. Szuvenír, útravaló, vagy hívd, aminek akarod. (venne egy marékkal, amikor Hercule kivágja a zacskót a kezéből, majd a földön lévő héjakat felmarkolja, és Antonhoz vágja) Hé!
HERCULE: Ne is lássalak téged, a nyomodat se találjam, mert nem állok jót magamért!
ANTON: Szóval így állunk. A kedves Hercule így fogadja egy ember bizalmát. (összeszűkült szemmel) Még visszajövök, Hercule, még visszajövök.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése