2015. december 30., szerda

Vass Antónia: Tisztaság (Téma: 2. páros feladat)

Kis kunyhó valahol északon, otthonosan berendezve. Kintről szélfúvás hallatszik, a szemben lévő kis ablakon át látszik, ahogy hordja a havat. A sarokban kályha, középen nehéz faasztal, egy személyre terítve. A mennyezetről pislákoló olajlámpa lóg, ez adja az egyetlen fényt. Az asztalnál pokrócba burkolózva ül Alma.
Pár percig ez a kimerevített kép látszik, majd balról nyílik az ajtó, és egy fuvallat kíséretében belép Profo, hátán nagy zsák.

PROFO: Hát te? Még mindig nem feküdtél le? Ilyen hidegben mást úgyse tudsz. Hát mégse küldhetlek ki a kutyákhoz, nemde?
ALMA (nem néz Profóra, a tányérját bámulja): Tőled akár meg is dögölhetnék az ebek között.
PROFO: Megcsináltam az óljukat, na. Hát nem megcsináltam? Lehet, hogy még melegebb is van, mint itt.
ALMA: Nem megyek ki a kutyákhoz. Van ágyam.
PROFO: Ágy, amit én eszkábáltam. Csak neked kedvesem (mögé lép, átöleli). Nemsoká ez is elmúlik, hidd el, hogy elmúlik. Akkor majd lesz vigadalom, jönnek a gyerekek.
ALMA: Milyen gyerekek?
PROFO: A mi gyerekeink, drága Alma, ők ma még távol vannak, de mire itt a tavasz, már látjuk őket a tavon túl. Mi lesz az ebéd?
ALMA: Nincs semmink. Hozok be havat, legyen mit inni (feláll, de Profo útját állja).
PROFO: De van (sokat sejtető nézéssel az asztalra rakja a zsákját). Mert én hoztam. (a kályhához lép, sapkáját, kesztyűjét és kabátját a mellette lévő székre rakja, csevegő hangon:) sokáig elvoltam, ugye? Hiányoztam, amíg egyedül búslakodtál. Olvastál valamit? Hogy állsz a Háború és békével?
ALMA: Nem tetszik. (kifakad) Nekem itt nem tetszik, Profo! Vigyél haza engem!
PROFO (odasiet Almához, átöleli): Hát hova vinnélek haza? Azért jöttünk ide, hogy levetkőzzük a világ mocskát. Hát nem azért jöttünk ide?
ALMA (a szemét törölgeti, szipogva): Én már elég tisztának érzem magam.
PROFO (az asztalhoz siet): Hoztam nyulat! Hazafelé fogtam, véletlenül megugrott. Micsoda ostoba állat! Ahelyett, hogy lapítana (kiveszi a döglött nyulat, felemeli szemmagasságba). Micsoda ostoba állat!
ALMA: Én délelőtt összepakoltam, ha jövő héten jön a nagy szán…
PROFO (a szavába vág): Én már igazán éhes vagyok. Mindjárt megnyúzom és megesszük, jó? Szereted a nyulat? Biztosan szereted, régen mindig szeretted.
ALMA (visszaül a székre, a tányérját bámulja): Ha nem jössz, én elmegyek.
PROFO: Hova? Hát látsz te itt belátható közelségben mást, mint havat? Majd a gyerekek… a gyerekek jönnek tavasszal, és lesz kivel beszélgetned. Ez hiányzik neked, tudom.
ALMA (komolyan ránéz): Nincsenek gyerekek.
PROFO: De vannak, Alma, hogyne lennének. Mondd, mit csináljak, hogy végre higgy nekem és bízz bennem.
ALMA: Vigyél haza! (a tányérjába néz)
PROFO: Engem hibáztatsz? Engem hibáztatsz, ugye? Azt gondolod, hogy én vagyok a hibás, a bűnös, aki rosszat akar neked.
ALMA: Nem.
PROFO: Ó, dehogynem, látom én, hogy mi jár a fejedben. Az alkalomra vársz, hogy ezt a fejemre mondd, de még nincs bátorságod.
ALMA: Ez az egész csak a te fejedben létezik, Profo. Még nem késő hazamenni, és ott folytatni, ahol abbahagytuk.
PROFO: Mit?
ALMA: Az életet.
PROFO: Ez az életem. Az életünk.
ALMA: Ez nem élet, ez csak vegetálás. Ez az egész nem arról szól, hogy a Háború és békét olvasom, miközben te arra vársz, hogy véletlenül eléd ugrik egy vad.
PROFO (feltartja a nyulat): Elém is ugrik.
ALMA (Profóra néz): Te boldog vagy így?

Csend.

PROFO: A boldogság relatív. Amit te boldogtalanságnak hívsz, csak a fejedben létezik. A gondolataiddal gátolod magad, hogy szembenézz azzal, amiben örömöt lelhetnél. A természetben, a könyvekben, a műanyagmentes ételekben. Mind-mind a boldogság kis szikrái, Alma. Azt kérdezed, hogy boldog vagyok-e. Nos, igen. Van egy gyönyörű feleségem, aki naponta várja, hogy hazaérjek, én hajnaltól késő délutánig az erdőben bolyonghatok, nincs lárma, csak a kutyák ugatnak néha. Te miért nem értékeled ezt? Te miért vagy boldogtalan?
ALMA: Mert a boldogtalanság éppen olyan relatív, mint a te boldogságod.
PROFO: Sötét gondolataid vannak, sápadttá tesznek.
ALMA: A tehetetlenség betegít meg, nem a gondolataim.
PROFO: Tudom már, a kedvesség hiányzik az életedből. (a zsebébe nyúl, kivesz egy kis fehér virágot) Ez a tied, jégvirágnak hívják. Csak itt nyílik a téli hónapokban.
ALMA (elveszi a virágot): Ezt miért kapom?
PROFO: Téged jelképez. Bármilyen zord legyen is a tél, ez a kis virág kihajt, áttör a tavon, hogy érje a napfény.
ALMA: Vigyél haza Profo.
PROFO (az asztalra csap): Hát semmi nem elég jó neked?
ALMA: Ez a virág, amit adtál, pár nap alatt elpusztul.
PROFO (idegesen rángatja a fejét): Persze, elpusztul.
ALMA: Elpusztul. És tudod miért? Mert nincs, ami táplálja.
PROFO: Nem táplállak? Hát ki vadászott neked nyulat?
ALMA: Nincs, ahol gyökeret eresszen. Alatta mélység, sötét szakadék, ami nem nyeli el, de nem is táplálja. Vigyél haza Profo!
PROFO: Menj.
ALMA: Elengedsz?
PROFO: Menj!
ALMA: Tényleg elengedsz? (feláll, átkarolja Profót)
PROFO (hűvösen): Ne lássalak többé.
ALMA: Vázába teszem a virágot.
PROFO: Takarodj! (megragadja Almát, kilöki az ajtón. Az asztalhoz lép, nyúzni kezdi a nyulat) A kutyáknál… a kutyáknál jó meleg van. Hát én csináltam nekik az fekhelyet, nem igaz?


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése