2016. április 14., csütörtök

Acha Diana Flor: Olcsó húsnak híg a leve (Téma: Olcsó húsnak híg...)

Egy központi rendelőintézet leletkiadójánál: fogkrémzöld csempe, fehér műanyagszékek. Szereplők: Judit, Magának Való Úr, Nővér, peckesen ülő nő, a retiküljében kotorászó hölgy, Rác Pálné Varga Jolán, a többi várakozó. Kb. 1 perces statikus jelenet: mindenki rezignáltan várja, hogy szólítsák, kivéve egy peckesen ülő, erősen sminkelt, korosodó nőt, aki változó mimikával mustrálja a többieket, majd miután eleget látott, a vele szemben ülő hölgyet kezdi szuggerálni. A hölgy zavarában kinyitja a retiküljét és kotorászni kezd benne. Ekkor betoppan egy 60 év körüli, enyhén molett nő, Judit.

MAGÁNAK VALÓ ÚR (alig hallhatóan): Na, már csak ez hiányzott…

JUDIT (kissé kifulladva, ám csilingelő hangon): Szépjónapotkívánok! 

Judit körbenéz. Észreveszi Magának Való Urat.

JUDIT (Magának Való Úrhoz): Ááá, Ön is itt van?  De rég láttam! Szabad? 

Judit még a válasz elhangzása előtt helyet foglal.

MAGÁNAK VALÓ ÚR (fejcsóválva int): Persze, csak tessék…
JUDIT (csevegő hangon): Hogy van? Ön is a leleteire vár?
MAGÁNAK VALÓ ÚR (kelletlenül): Nem is mozijegyre…
JUDIT: Ne legyen már olyan kis mufurc… Többet kéne mosolyognia, mert ha nem vigyáz, teljesen összeaszik az arca és olyan lesz, mint egy mazsola. (kacag)

Rövid csend.

MAGÁNAK VALÓ ÚR (szarkasztikusan): Mondják, hogy időskorban már kímélni kell a hangszálakat…

A várakozók közül néhányan összemosolyognak, mások próbálnak úgy tenni, mintha jelen sem lennének. A retiküljében kotorászó hölgy ismét elmélyülten „keres” valamit. 

JUDIT (felkacag): Milyen humoros! 

Magának Való Úr segélykérően felnéz a plafonra.

JUDIT: Bizony, nem ön az első, aki emlékeztet rá, hogy túl sokat beszélek… De nincs mit tenni, a családomban ez már csak hagyomány, legalábbis női ágon. (tűnődve) Igen, tán az üknagyanyám volt a legcserfesebb a klánból.
MAGÁNAK VALÓ ÚR: Ön is jócskán örökölt belőle…
JUDIT (büszkén): Meg a temperamentumából is. A múltkor például kisebb vitába keveredtem a háziorvosommal. Szerinte, túl sűrű a vérem. Rám parancsolt, hogy szedjek vérhígítót! Még ilyet… Mondtam is a doktorkának, hogy olcsó húsnak híg a leve, de nem az enyém!

Résnyire kinyílik a leletkiadó szoba ajtaja: mindenki arra néz. Egy 50 év körüli nővér kidugja a fejét.

NŐVÉR (körbenéz a váróban, majd kitárja az ajtót, Judithoz): Szervusz, Jucikám!  
JUDIT (felcsillan a szeme): Hát szia, aranyoskám! (odamegy a nővérhez, puszi jobbról- balról)
NŐVÉR (dorgálóan): Megnéztem a leleteidet és ejnye-bejnye! Tessék betartani az inzulinrezisztenciás diétát, mert különben irgum-burgum lesz!
JUDIT: Az a fránya vércukormérő sosem hazudik… Csak Pistának meg ne mondjál, mert különben kapok tőle a fejemre! De mesélj, hogy vagy, lelkem?
NŐVÉR (csevegő hangon): Jól, köszönöm, csak sok a munka. Mindenki ilyenkor jön kivizsgálásra…
JUDIT (tréfásan): Szezonja van… Képzeld, a Pista is hogy járt…

Kisebbfajta morajlás a váróban. 

MAGÁNAK VALÓ ÚR (jól hallhatóan megköszörüli a torkát, türelmetlenül): Telik az idő…
NŐVÉR (Magának Való Úrhoz): Jól van már, nem kell mindjárt idegeskedni… (Judithoz) Na szia, Jucikám, nemsokára úgyis  találkozunk.
JUDIT: Meghiszem azt! Már be is pácoltam a csirkét, úgyhogy készülj, mert nagy lakoma lesz. Addig is minden jót, aranyom!
A nővér visszamegy a szobába, becsukja az ajtót. 
JUDIT (a várakozókhoz, bocsánatkérően): Régi, jó barátném, még középiskolából. (elmélázva) Azok voltak ám az igazán szép idők… Hol volt akkor még szó cukorbajról… (visszazökkenve) De nem is locsogok tovább… Viszontlátásra!  (Magának Való Úrhoz) És ne felejtsen el többet mosolyogni! (Magának Való Úrra kacsint)

HANGOSBEMONDÓ: Rácz Pálné Varga Jolán.

Rácz Pálné Varga Jolán a leletkiadóhoz siet.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése